Még egy nap - Fagylalt és rémálmok

2. rész

- Jó reggelt! – kiáltotta Youngjae, miközben fel-le ugrált. Daehyun megdörzsölte a szemeit, fáradtnak tűnt.

- Oh, nem aludtál jól? – kérdezte Youngjae aggódva. Daehyun elfordult.

- Fáj – motyogta. Youngjae mosolya eltűnt, odasietett Daehyun ágyához.

- Tudok valamit, ami sokat segíthet – mondta magabiztosan. Daehyun felnézett.

- Igen?

Youngjae bólintott.

- Amikor fájt valamim, az anyukám mindig vett nekem fagylaltot – mondta. Vanília fagyit – mondta vidáman. Daehyun elnézett.

- Fagylalt? – Youngjae megfogta Daehyun karját.

- A doktor nem fogja megengedni… – suttogta. Youngjae hezitált, de utána elmosolyodott.

- Ez rendben lesz – mondta. – Egy perc múlva vissza jövök, oké?

Odafutott az ajtóhoz, de aztán megállt. – Melyik a kedvenc fajtád? – kérdezte.

Daehyun nem válaszolt, csak lenézett. Annyira gyengének és törékenynek tűnt, ahogy egyedül ült. A haja a szemébe hullott.

- Az utolsó alkalom, mikor fagylaltot ettem, három éves koromban volt, amikor még egészséges voltam – suttogta.

Youngjae szemei kitágultak. Látta, ahogy egy könnycsepp Daehyun kezére csöppen.

- Nem emlékszem.

Youngjae összeszorította a száját és visszatartotta a könnyeit, erősnek akart tűnni Daehyun előtt.

- Én szeretem a vaníliát… – motyogta. – Hozok neked és te kipróbálod, oké? – Daehyun óvatosan bólintott. Youngjae becsukta az ajtót és a nővérek szobájához sietett. Az anyukája éppen teát ivott a többi nővérrel együtt, szünet volt. Youngjae felmászott a kanapéra.

- Anya, kaphatok fagylaltot? – kérdezte. Az anyukája felnevetett.

- Drágám, tél van! Miért akarsz fagylaltot, túl hideg van… Igyál inkább teát. Tessék, ez zöld tea – mondta a nő és odanyújtott neki egy csésze teát. Youngjae megrázta a fejét.

- Daehyunnak szereték vinni, évek óta nem evett! Nem emlékszik még a kedvenc fajtájára sem – motyogta. – Az anyukája megsimogatta a haját, majd elmosolyodott.

- Annyira kedves vagy, édesem. Veszek egyet, itt csak vanília és csokoládé van. Vanília jó lesz, ugye? De Daehyun csak egy kicsit kóstolhatja meg, oké? Ne adj neki túl sokat! – mondta a nő szigorúan. Youngjae bólintott és megígérte. A nő felkelt.

- Add oda a teát, az jobb neki – mondta. Youngjae újból bólintott, aztán lekísérte őt az alagsorban a kávézóba, ahol vettek egy kis vanília fagyit.

- Tessék – mondta az anyukája.

- Köszönöm, anya – mondta Youngjae fényesen mosolyogva. Csaknem szaladt az emeletre Daehyunhoz.

- Anya azt mondta, hogy egy kicsit egyél csak belőle. De a tea teljes mértékben a tiéd – mondta Youngjae és letette a csészét az ágy melletti asztalra. Daehyun vékonyka ujjai kinyúltak a teáért.

- Óvatosan, forró! – kiáltotta Youngjae, de már túl késő volt. Daehyun összerezzent a fájdalomtól, majd lenézett a megégetett ujjaira.

Youngjae megfogta az ujjait.

- Oké, oké. Minden rendben – suttogta, majd lágyan ráfújt az ujjaira. Daehyun halkan felkuncogott. Youngjae meglepetten nézett fel rá.

- Ezt csinálhatnád gyakrabban – mondta. Daehyun pislogott.

- Mit? – Youngjae elvigyorodott. – A nevetést. Aranyosan nézel ki, amikor nevetsz – mondta. Daehyun elpirult.

- Aranyosnak? – kérdezte zavartan. Youngjae bólintott. Daehyun hirtelen zavarban érezte magát és gyorsan visszahúzta a kezét. Youngjae még mindig mosolygott.

- Szeretnéd most kipróbálni a fagyit? – kérdezte tőle és megmutatta a tölcsérben lévő vanília fagyit. Daehyun bólintott, anélkül, hogy Youngjae-re nézett volna. Youngjae megfogta a tölcsért, amíg Daehyun előredőlt.

- Hé, ne harapd! Az fájni fog a fogaidnak – mondta Youngjae nevetve. Daehyun motyogott valamit az orra alatt, amit Youngjae nem hallott, aztán egy kis adag fehér krém eltakarta a nyelvét, majd el is tűnt a szájában. Nem mondott semmit, csupán visszafeküdt.

- Nem ízlik? – kérdezte Youngjae, miközben próbált nem csalódottnak tűnni. Daehyun pislogott.

- Ízlik, de nem az igazi az íze… – mormogta. Megragadta a csésze teát, ezúttal sokkal óvatosabban, és belekortyolt.

- Zöld tea… – mondta.

- Igen, ez zöld tea – erősítette meg Youngjae.

Aztán hirtelen megváltozott Daehyun kifejezése. Olyan volt, mintha látta volna a napfelkeltét. Úgy mosolygott, mint ahogy még soha.

- Ez az! Ez a kedvenc ízem – mondta boldogan. – Most már emlékszem.

Youngjae felállt.

- Tényleg? Ez remek! Következő alkalommal hozok neked zöld tea ízűt! – ígérte. Daehyun felnézett.

- Fogsz? – Youngjae bólintott.

- Ígérem – mondta. Daehyun Youngjae szemeibe nézett, majd félénken elmosolyodott.

- Köszönöm, Youngjae – mondta halkan. Youngjae rámosolygott.

***

Youngjae ledobta a dzsekijét. A sikítás velőt rázóan hatolt át az éjszaka csendjében.

Két hét telt el, mióta Daehyun és ő találkoztak, de máris jó barátokká váltak. Daehyun egyedül hozzá beszélt és ez különlegessé tette Youngjae-t. Két naponta szokta meglátogatni, de mostanában már minden egyes nap elment hozzá.

Ma egy műsort néztek, amin sokat nevettek, de Youngjae-nek hamar el kellett mennie, hogy megcsinálja a háziját a suliba.

Úgyhogy titkon boldog volt, amiért az anyukája a kórházban hagyott valami fontosat és este vissza kellett érte menni.

És természetesen ő is ment vele.

Az anyukája lélekszakadva rohant végig a folyóson. Egy orvos csatlakozott hozzá, és együtt rohantak tovább a 220-as szobához.

Youngjae lefagyva állt a folyóson és a fájdalmas sikolyok ezer darabra törték a szívét. Nem bírta elviselni Daehyun fájdalommal és félelemmel teli sikolyait.

Az ő kilenc évével még csak egy gyerek volt, de tudta, hogy Daehyunnak már csak egy éve van hátra, ha nem kevesebb és az idő csak úgy szaladt.

Nem értette, hogy Daehyunnak miért kéne meghalnia, miért kellene őt elvenni tőle. Voltak barátai a suliban, de egyikük sem volt olyan, mint Daehyun és annak ellenére, hogy ő volt az, akit a legrövidebb ideje ismert, ő volt a legfontosabb barátja.

Úgyhogy vett egy mély levegőt, és belépett a szobába.

- Youngjae, menj ki innen! – kiáltotta az anyja. Folyamatosan a Daehyun mellett lévő monitort figyelte. Daehyun abbahagyta a sikítást, de sírt és hangosan zokogott, vonaglott az orvos kezei alatt.

De Youngjae nem ment el, odalépett Daehyun ágyához és megfogta az egyik reszkető kezét.

- Daehyun, én vagyok az, Youngjae. Már itt vagyok, soha nem foglak elhagyni, megígérem. Kérlek, ne sírj többé. Hozok neked egy csomó zöld teás fagyit holnap – mondta halkan. Daehyun nehezen lélegzett.

A zokogása abbamaradt, de továbbra is vonaglott. Az orvos mérgesen nézett Youngjae-re.

- Fiú, menj ki innen – mondta.

- Ne, várjon. Ő hallgat rá. Nézze, kezd lenyugodni! – mondta Youngjae anyukája izgatottan. Youngjae közelebb ment Daehyunhoz, annyira közel hajolt hozzá, hogy az ajkai már a fülét érintették.

- Én vagyok az, Youngjae. Nem foglak elhagyni. Minden rendben, biztonságban vagy – suttogta. Daehyun kifújta a levegőt és kezdett lenyugodni. Az orvos eltátotta a száját, hihetetlenül hülyén nézett ki a meglepett kifejezésével.

- Ki tudod nyitni a szemeidet? Akkor láthatsz engem, csakis rám kell nézned, oké? – mondta Youngjae és a legeslegelőször, megérintette Daehyun fejét. Csupán lágyan végigsimított az arcán, amiről úgy tűnt, végre megértette Daehyun, hogy Youngjae tényleg ott van.

A fiú szemei megrándultak, majd lassan kinyitotta őket. Youngjae – suttogta. A hangja rekedt volt és a szemei pirosak.

- Igen… igen. Itt vagyok – válaszolta Youngjae. Daehyun feje nekidőlt Youngja vállának, ahogy újból elkezdett sírni.

- Arról álmodtam… Féltem… – suttogta és a hangja elcsuklott az utolsó szónál.

Youngjae szorosan átölelte kezeivel Daehyun remegő testét.

- Nem akarok meghalni, még nem – suttogta olyan halkan, hogy csak Youngjae hallhatta.

Youngjae megfeszült. Érezte a saját szemeiben gyűlni a könnyeket.

- Anya azt mondta, hogy a menny egy jó hely… van fagyijuk – mondta, miközben a könnyek végigfolytak az arcán. Érezte, ahogy Daehyun meleg lehelete a nyakának csapódik.

- Van nekik…? – motyogta.

- Van zöld tea ízűjük is – egészítette ki Youngjae és próbált mosolyogni, de elbukott.

Szerencsére Daehyun nem láthatta, mivel az arca Daehyun vállába volt fúrva. Daehyun sokáig nem szólalt meg, úgyhogy azt hitték, hogy elaludt, de amikor Youngjae anyukája óvatosan visszahúzta őt és lefektette az ágyába, újból kinyitotta a száját.

Nagyon, nagyon halk suttogás volt, de Youngjae hallotta.

- De nincs nekik Youngjae-jük.

Youngjae lenézett rá és elmosolyodott a könnyei között.

***

- Ők gyerekek! De úgy kell viselkedniük, mint a felnőtteknek és szembesülniük kell a halállal! Youngjae furcsán beszél, mióta találkozott azzal a fiúval! Mi ütött beléd, amikor úgy gondoltad, hogy bemutatod őket egymásnak? Egy nap az a gyerek meg fog halni és elmondom én neked, hogy az a nap iszonyatosan közel van. És aztán mi lesz? Tudod, hogy fog Youngjae szenvedni utána? Gondoltál erre akár egy másodpercig is?

Tisztán hallotta az apja szavait, annak ellenére is, hogy a szobája és a nappali ajtaja zárva voltak. Dühös volt.

- Ne kiabálj! Fel fogod ébreszteni! Gondoltam rá minden egyes másodpercben, oké? De azt is látom, hogy mennyire szükségük van egymásra, Youngjae az egyetlen ember ezen az egész bolygón, akivel Daehyun hajlandó beszélni. És én nem tudom, mi az, de Daehyun tud valamit adni Youngjae-nek, ami boldoggá teszi őt. Egy nap majd szembesül a halállal, mindannyian fogunk és ezen nem tudunk változtatni! Nem számít a kor, ez mindig kegyetlen lesz! – mondta az anyja hevesen.

- Nem számít a kor? Mégis mi bajod van neked? Hagyod, hogy egy kilenc éves fiú végignézze, ahogy a barátja meghal? Észnél vagy, mégis mit gondolsz? – kérdezte. Youngjae hallotta az anyukáját sírni, és lehunyta a szemeit. A fejére húzta a takaróját. Utálta, amikor a szülei veszekedtek.

Minden rendben van, anya. Minden rendben. Apa rosszul gondolja. Hálás vagyok neked, amiért bemutattad nekem Daehyunt. Fejezd be a sírást, anyu.

A saját könnyei estek a párnára.

- Daehyun, nem hagylak meghalni. Ne félj – suttogta a sötétségbe.

Daehyun nem halt meg. A napok hetekké váltak, majd hónapokká, de ő még mindig élt.

Youngjae minden nap meglátogatta őt, nem ment haza suli után, mert rögtön Daehyunhoz ment. Mindig vitt egyszer egy héten neki a kedvenc fagylaltját, mert többször nem ehetett.

Amikor Daehyunnak rémálmai voltak ő addig könyörgött az anyukájának, amíg meg nem engedte, hogy vele maradjon. Mert ezután is ő volt az egyetlen, aki képes volt megvigasztalni és lenyugtatni őt.

És Youngjae az összes zsebpénzét arra költötte, hogy vegyen Daehyunnak ajándékot a szülinapjára és Karácsonra is.

Youngjae kiabált és feldúlt volt, amiért semmit sem tudott Youngjae-nek cserébe adni. Youngjae csak nevetni tudott.

- Egyetlen kívánságom van. Tudod, mi az – mondta mindig.

- Még egy nap – mondták szinkronban.

- Adj nekem még egy napot, amit veled tölthetek – mondta komolyan. Összefonták az ujjaikat. A hónapok egy évre teltek és a kívánság a még egy napról a mottójukká vált.

Youngjae valószínűleg jobban félt attól, hogy elveszíti Daehyunt, mint Daehyun maga a saját halálától.

Természetesen Youngjae hálás és boldog volt minden egyes nap Daehyunért, mivel már a tizedik életévében jártak és a vizsgálatok szerint ez volt az utolsó éve.

Csodának számított, hogy a tizedik születésnapját megélte.

Író: IchigoKeks
Eredeti rész: http://www.asianfanfics.com/story/view/312603/2/one-more-day-angst-romance-bap-daehyun-youngjae-daejae